A Közepes Gyűjtemény

Cūḷa-rāhulovāda Sutta

147. A Ráhulának szóló rövidebb tanítóbeszéd

Így hallottam. Egyszer a Magasztos Szávatthiban a Dzséta-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Ekkor, ahogy ott elvonultságban, egyedül időzött, ez a gondolatsor merült fel a Magasztos tudatosságában: „Azok a tudati minőségek , amiket az elengedés érlel, beértek Ráhulában. Mi lenne, ha tovább vezetném Ráhulát a tudati szennyeződések megszüntetéséhez [vezető úton]?”

Ezután a Magasztos kora reggel felöltötte köntösét, fogta csészéjét és külső köpenyét és elindult Szávatthiba alamizsnáért. Miután bement Szávatthiba alamizsnáért, elfogyasztotta ételét és visszatért koldulókörútjáról, így szólt a tiszteletreméltó Ráhulához:

—Fogd a (meditációhoz használt) ruhádat Ráhula! Elmegyünk a Vakok ligetébe, hogy ott töltsük a napot.

—Ahogy kívánod, Uram!—válaszolta a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ráhula, magához vette a (meditációhoz használt) ruháját, és követte a Magasztost. Ekkor a Magasztost dévák ezrei követték, [ezt gondolva]: „Ma a Magasztos tovább fogja vezetni Ráhulát a tudati szennyeződések megszüntetéséhez [vezető úton].”

Ezután a Magasztos ― a Vakok ligetébe érve ― leült a már odakészített ülőhelyre, egy fa tövébe. A tiszteletreméltó Ráhula meghajolt előtte, majd leült a Magasztos mellé.

Ahogy ott ültek, a Magasztos így szólt hozzá:

—Mit gondolsz Ráhula, a szem állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, a formák állandóak vagy mulandóak?

—Mulandóak, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, a szem-tudatosság állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, a szem–érintkezés [látás] állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, mindaz, ami a szem–érintkezéssel [látással] kapcsolatban felmerül, egy érzés, egy érzékelés [érzékszervi benyomás], egy késztetés vagy az annak megfelelő tudatosság ― ezek állandóak, vagy mulandóak?

—Mulandóak, Uram.

—És ami mulandó az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, Ráhula, a fül állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram. […]

—Mit gondolsz, Ráhula, az orr állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram. […]

—Mit gondolsz, Ráhula, a nyelv állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram. […]

—Mit gondolsz, Ráhula, a test állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram. […]

—Mit gondolsz, Ráhula, az elme állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, a gondolatok állandóak vagy mulandóak?

—Mulandóak, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, az elme-tudatosság állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, az elme–érintkezés [gondolkodás] állandó vagy mulandó?

—Mulandó, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Mit gondolsz, mindaz, ami az elme–érintkezéssel [gondolkodással] kapcsolatban felmerül, egy érzés, egy érzékelés [érzékszervi benyomás], egy késztetés vagy az annak megfelelő tudatosság ― ezek állandóak vagy mulandóak?

—Mulandóak, Uram.

—És ami mulandó, az vajon megnyugtató vagy szenvedésteli?

—Szenvedésteli, Uram.

—És helyes-e úgy szemlélni azt, ami mulandó, szenvedésteli és változásnak kitett, hogy: ’Ez az enyém. Ez az én „én”-em. Ez az, ami én vagyok’?

—Nem, Uram.

—Ráhula! Így szemlélve azokat, az érdemesek képzett tanítványa kiábrándul a szemből, kiábrándul a formákból, kiábrándul a szem-tudatosságból, kiábrándul a szem–érintkezésből [látásból], és kiábrándul mindabból, ami a szem–érintkezéssel [látással] kapcsolatban felmerül; kiábrándul az érzésből, az érzékelésből [érzékszervi benyomásból], a késztetésekből és az annak megfelelő tudatosságból.

Kiábrándul a fülből, […]

Kiábrándul az orrból, […]

Kiábrándul a nyelvből, […]

Kiábrándul a testből, […]

Kiábrándul az elméből, kiábrándul a gondolatokból, kiábrándul az elme-tudatosságból, kiábrándul az elme–érintkezésből [gondolkodásból], és kiábrándul mindabból, ami az elme–érintkezéssel [gondolkodással] kapcsolatban felmerül; kiábrándul az érzésből, az érzékelésből [érzékszervi benyomásból], a késztetésekből és a tudatosságból.

Így kiábrándulva szenvedélymentessé válik. A szenvedélymentesség révén teljesen eloldódottá válik. A teljes elengedettség révén megjelenik benne a tudás: ’teljesen megszabadultam’. Felismeri: ’a születések kimerültek, a szent élet beteljesedett, a feladat elvégeztetett. Nincs már semmi (számomra) ebben a világban.’

Így szólt a Magasztos. A tiszteletreméltó Ráhula elégedett volt, örült a Magasztos szavainak. És ennek a tanítóbeszédnek a hallatán, a tiszteletreméltó Ráhula tudata ― így nem kötődve semmihez ― teljesen megszabadult a tudati szennyeződésektől. És a dévák ezreinek nyílt ki a makulátlan, tiszta Dhamma-szeme: „Ami alá van vetve a keletkezésnek, alá van vetve az elmúlásnak is.”