Így hallottam. Egyszer a Magasztos Szávatthí közelében, a Dzséta-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Ekkor a tiszteletreméltó Száriputta így szólt a szerzetestársaihoz:

—Barátaim, szerzetesek!

—Igen, barátunk!—válaszolták a szerzetesek, mire a tiszteletreméltó Száriputta így szólt:

—Barátaim! Ahogy a négylábú állatok mindegyikének lábnyoma belefér az elefánt lábnyomába, és az elefánté a legnagyobb közülük, hasonlóképp minden erényes tulajdonság egybe van gyűjtve a Négy Nemes Igazságban. Melyik négyben? A szenvedés nemes igazságában, a szenvedés eredetének nemes igazságában, a szenvedés megszűnésének nemes igazságában és a szenvedés megszűnéséhez vezető ösvény nemes igazságában.

És mi a szenvedés nemes igazsága? A születés szenvedés, az öregedés szenvedés, a halál szenvedés; a bánat, a siránkozás, a fájdalom, az aggodalom és a kétségbeesés mind-mind szenvedés. Nem megkapni azt, amit akarunk, szenvedés. Röviden a ragaszkodás öt halmaza a szenvedés. És melyik a ragaszkodás öt halmaza? A forma ragaszkodás-halmaza, az érzés ragaszkodás-halmaza, az érzékelés ragaszkodás-halmaza, a késztetések ragaszkodás-halmaza és a tudatosság ragaszkodás-halmaza.

És mi a forma ragaszkodás-halmaza? A négy alapelem, amiből [minden] forma származik. És melyik ez a négy alapelem? A föld-elem, a víz-elem, a tűz-elem és a szél-elem.

A föld-elem

És mi a föld-elem? A föld-elem lehet belső és külső. És mi a belső föld-elem? Minden, ami az emberben kemény és szilárd, ami a hajat, a szőrzetet, a körmöket, a fogakat, a bőrt, a húst, az inakat, a csontokat, a csontvelőt, veséket, szívet, májat, mellhártyát, lépet, tüdőt, a vastag- és a vékonybelet, a gyomortartalmat, az ürüléket alkotja, vagy bármi egyebet, ami az emberben kemény és szilárd, ezt hívjuk belső föld-elemnek. A belső föld-elem és a külső föld-elem együtt alkotják magát a föld-elemet. És ezt kell olyannak látnunk, amilyen valójában, helyes szemlélettel, mint ami: ’Nem az enyém, nem én vagyok és nem az én „én”-em’. Amikor az ember olyannak látja amilyen valójában, helyes szemlélettel, elfordul a föld-elemtől, és tudatát szenvedélymentessé teszi a föld-elem irányában.

Eljön az idő, amikor a külső víz-elem haragra gerjed, és ekkor a külső föld-elem eltűnik. Ha a hatalmas, külső föld-elem is állandótlan, és megsemmisül, romlásra hajlamos és változékony, akkor mihez is ragaszkodhatnánk rövid ideig tartó testünkben úgy, mint ami ’Én’ vagy ’enyém’ vagy ’ami én vagyok’? Ebben csak egy ’nincs’ van.

Ha egy ember megsért, rágalmaz, ingerel és zaklat egy szerzetest [aki ezt észreveszi], akkor az minderre így tekint: egy fül[nél keletkezett]–érintkezésből eredő fájdalmas érzés keletkezett bennem. És ez függ valamitől, nem független. Mitől függ? Az érintkezéstől függ.’ És látja, hogy az érintkezés állandótlan, az érzés állandótlan, az észlelés állandótlan, a tudatosság állandótlan. A tudata—a föld-elemmel mint annak támaszával—előretör, magabiztossá, rendíthetetlenné és eloldódottá válik.

Ha egy ember nem kívánatos, kellemetlen és bántó módon—- ököllel, kővel, bottal vagy késsel—megtámad egy szerzetest, akkor az minderre így tekint: ’Ennek a testnek olyan a természete, hogy érintkezésbe lép az ököllel, … a kővel, … a bottal, … a késsel. Ahogy a Magasztos mondta a fűrészhasonlatban (MN 21): „Szerzetesek! Még ha banditák darabolnak is szét titeket kegyetlenül, végtagról végtagra, kétkezes fűrésszel, az, ki közületek átengedi szívét a haragnak, végül is nem az én utasításaim szerint jár el.” Tehát a kitartásom felkél és fáradhatatlanul fennáll, éberségem megalapozott és zavarmentes, testem nyugodt és izgalomtól mentes, tudatom összpontosított és egyesült lesz. És akkor hadd lépjen érintkezésbe ez a test az ököllel, a kővel, a bottal, és hadd lépjen érintkezésbe a késsel, mivel ez az, amit a Buddha tanácsolt nekünk.’

Azonban, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’ Épp úgy, ahogy egy meny tekint az apósára, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne, ugyanúgy, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez a veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’

De ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség megalapozódott benne, elégedett lesz.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

A víz-elem

És mi a víz-elem? A víz-elem lehet belső és külső. Mi a belső víz-elem? Minden, ami az emberben folyékony, vizes, ami az epét, a taknyot, a gennyet, a vért, a verítéket, a zsírt, a könnyeket, a bőr olajosságát, a nyálat, a nyálkát, az izületi folyadékokat és a vizeletet alkotja, vagy bármi egyebet, ami az emberben folyékony, vizes, ezt hívjuk belső víz-elemnek. A belső víz-elem és a külső víz-elem együtt alkotják magát a víz-elemet. És ezt kell olyannak látnunk, amilyen valójában, helyes szemlélettel, mint ami: ’Nem az enyém, nem én vagyok és nem az én „én”-em’. Amikor az ember olyannak látja, amilyen valójában, helyes szemlélettel, elfordul a víz-elemtől, és tudatát szenvedélymentessé teszi a víz-elem irányában.

Eljön az idő barátaim, amikor a külső víz-elem haragra gerjed, és elmossa a falvakat, községeket és városokat, tartományokat és országokat. Eljön az idő, amikor az óceánok vize elönt majd száz mérföldnyi, … kétszáz mérföldnyi, … háromszáz mérföldnyi, … négyszáz mérföldnyi, … ötszáz mérföldnyi, … hatszáz mérföldnyi, hétszáz mérföldnyi területet. És eljön majd az az idő is, amikor az óceán vize hét pálmafa mély lesz, hat …, öt …, négy …, három …, két pálmafa mély lesz, és egy pálmafa mély lesz. És eljön az idő, amikor a víz a nagy óceánban hét öl mély lesz, hat öl …, öt öl …, négy öl …, három öl …, két öl mély lesz, és egy öl mély lesz. Eljön az idő, amikor a nagy óceán vize fél öl mély lesz, deréknyi mély lesz, térdig érő lesz, bokáig érő lesz. És eljön majd az idő, amikor a nagy óceán vize még egy félujjnyi mély sem lesz.

Ha a hatalmas, külső víz-elem is állandótlan és megsemmisül, romlásra hajlamos és változékony, akkor mihez is ragaszkodhatnánk rövid ideig tartó testünkben úgy, mint ami ’Én’ vagy ’enyém’ vagy ’ami én vagyok’? Ebben csak egy ’nincs’ van.

Ha egy ember megsért, rágalmaz, ingerel és zaklat egy szerzetest [aki ezt észreveszi], akkor az minderre így tekint: ’egy fül[nél keletkezett]–érintkezésből eredő fájdalmas érzés keletkezett bennem. És ez függ valamitől, nem független. Mitől függ? Az érintkezéstől függ.’ És látja, hogy az érintkezés állandótlan, az érzés állandótlan, az észlelés állandótlan, a tudatosság állandótlan. A tudata—- a víz-elemmel mint annak támaszával -—előretör, magabiztossá, rendíthetetlenné és eloldódottá válik.

Ha egy ember nem kívánatos, kellemetlen és bántó módon—- ököllel, kővel, bottal vagy késsel—- megtámad egy szerzetest, akkor az minderre így tekint: ’Ennek a testnek olyan a természete, hogy érintkezésbe lép az ököllel, … a kővel, … a bottal, … a késsel. Ahogy a Magasztos mondta a fűrészhasonlatban (MN 21): „Szerzetesek! Még ha banditák darabolnak is szét titeket kegyetlenül, végtagról végtagra, kétkezes fűrésszel, az, ki közületek átengedi szívét a haragnak, végül is nem az én utasításaim szerint jár el.” Tehát a kitartásom felkél és fáradhatatlanul fennáll, éberségem megalapozott és zavarmentes, testem nyugodt és izgalomtól mentes, tudatom összpontosított és egyesült lesz. És akkor hadd lépjen érintkezésbe ez a test az ököllel, a kővel, a bottal, és hadd lépjen érintkezésbe a késsel, mivel ez az, amit a Buddha tanácsolt nekünk.’

Azonban, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’ Épp úgy, ahogy egy meny tekint az apósára, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne, ugyanúgy, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez a veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’

De ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség megalapozódott benne, elégedett lesz.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

A tűz-elem

És mi a tűz-elem? A tűz-elem lehet belső és külső. És mi a belső tűz-elem? Minden, ami az emberben tűz és tüzes, ami a testmeleget, az öregedést, a lázat alkotja, mindazt, ami az ételt, italt, megrágottat és megízleltet megemészti, vagy bármi egyebet, ami az emberben tűz és tüzes, ezt hívjuk belső tűz-elemnek. A belső tűz-elem és a külső tűz-elem együtt alkotják magát a tűz-elemet. És ezt kell olyannak látnunk, amilyen valójában, helyes szemlélettel, mint ami: ’Nem az enyém, nem én vagyok és nem az én „én”-em’. Amikor az ember olyannak látja, amilyen valójában, helyes szemlélettel, elfordul a tűz-elemtől, és tudatát szenvedélymentessé teszi a tűz-elem irányában.

Eljön az idő barátaim, amikor a külső tűz-elem haragra gerjed, és felemészti a falvakat, községeket és városokat, a tartományokat és az országokat. Majd amikor eléri a zöldellő vidéket, egy út szélét, a sziklás vidék peremét, a vízpartot vagy egy mocsarat, egy bőséggel öntözött vidéket, kifogy a táplálékából. Eljön az az idő, amikor az emberek szárnycsonttal és inak forgácsával próbálnak tüzet gyújtani.

Ha a hatalmas, külső tűz-elem is állandótlan és megsemmisül, romlásra hajlamos és változékony, akkor mihez is ragaszkodhatnánk rövid ideig tartó testünkben úgy, mint ami ’Én’ vagy ’enyém’ vagy ’ami én vagyok’? Ebben csak egy ’nincs’ van.

Ha egy ember megsért, rágalmaz, ingerel és zaklat egy szerzetest [aki ezt észreveszi], akkor az minderre így tekint: ’egy fül[nél keletkezett]–érintkezésből eredő fájdalmas érzés keletkezett bennem. És ez függ valamitől, nem független. Mitől függ? Az érintkezéstől függ.’ És látja, hogy az érintkezés állandótlan, az érzés állandótlan, az észlelés állandótlan, a tudatosság állandótlan. A tudata—a tűz-elemmel mint támaszával—előretör, magabiztossá, rendíthetetlenné és eloldódottá válik.

Ha egy ember nem kívánatos, kellemetlen és bántó módon—- ököllel, kővel, bottal vagy késsel—megtámad egy szerzetest, akkor az minderre így tekint: ’Ennek a testnek olyan a természete, hogy érintkezésbe lép az ököllel, … a kővel, … a bottal, … a késsel. Ahogy a Magasztos mondta a fűrészhasonlatban (MN 21): „Szerzetesek! Még ha banditák darabolnak is szét titeket kegyetlenül, végtagról végtagra, kétkezes fűrésszel, az, ki közületek átengedi szívét a haragnak, végül is nem az én utasításaim szerint jár el.” Tehát a kitartásom felkél és fáradhatatlanul fennáll, éberségem megalapozott és zavarmentes, testem nyugodt és izgalomtól mentes, tudatom összpontosított és egyesült lesz. És akkor hadd lépjen érintkezésbe ez a test az ököllel, a kővel, a bottal, és hadd lépjen érintkezésbe a késsel, mivel ez az, amit a Buddha tanácsolt nekünk.’

Azonban, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’ Épp úgy, ahogy egy meny tekint az apósára, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne, ugyanúgy, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez a veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem alapozódott meg bennem.’

De ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség megalapozódott benne, elégedett lesz.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

A szél-elem

És mi a szél-elem? A szél-elem lehet belső és külső. És mi a belső szél-elem? Minden, ami az emberben szél és szeles, ami a felfelé- és a lefelé áramló szeleket, a gyomor szeleit, a belek szeleit, a testben áramló szeleket alkotják, a be- és kilégzést vagy bármi egyebet, ami az emberben szél és szeles, ezt hívjuk belső szél-elemnek. A belső szél-elem és a külső szél-elem együtt alkotják magát a szél-elemet. És ezt kell olyannak látnunk, amilyen valójában, helyes szemlélettel, mint ami: ’Nem az enyém, nem én vagyok és nem az én „én”-em’. Amikor az ember olyannak látja, amilyen valójában, helyes szemlélettel, elfordul a szél-elemtől, és tudatát szenvedélymentessé teszi a szél-elem irányában.

Eljön az idő barátaim, amikor a külső szél-elem haragra gerjed, és elfújja a falvakat, községeket és városokat, a tartományokat és az országokat. És eljön majd az az idő is, amikor az emberek a forró évszak utolsó hónapján megpróbálnak egy kis szelet gerjeszteni legyezőkkel vagy fújtatókkal, de még a házuk zsúpfedelén sem rezdül meg egyetlen szalmaszál sem.

Ha a hatalmas, külső szél-elem is állandótlan és megsemmisül, romlásra hajlamos és változékony, akkor mihez is ragaszkodhatnánk rövid ideig tartó testünkben úgy, mint ami ’Én’ vagy ’enyém’ vagy ’ami én vagyok’? Ebben csak egy ’nincs’ van.

Ha egy ember megsért, rágalmaz, ingerel és zaklat egy szerzetest [aki ezt észreveszi], akkor az minderre így tekint: egy fül[nél keletkezett]–érintkezésből eredő fájdalmas érzés keletkezett bennem. És ez függ valamitől, nem független. Mitől függ? Az érintkezéstől függ.’ És látja, hogy az érintkezés állandótlan, az érzés állandótlan, az észlelés állandótlan, a tudatosság állandótlan. A tudata—a szél-elemmel mint annak támaszával—előretör, magabiztossá, rendíthetetlenné és eloldódottá válik.

Ha egy ember nem kívánatos, kellemetlen és bántó módon -—ököllel, kővel, bottal vagy késsel—megtámad egy szerzetest, akkor az minderre így tekint: ’Ennek a testnek olyan a természete, hogy érintkezésbe lép az ököllel, … a kővel, … a bottal, … a késsel. Ahogy a Magasztos mondta a fűrészhasonlatban (MN 21): „Szerzetesek! Még ha banditák darabolnak is szét titeket kegyetlenül, végtagról végtagra, kétkezes fűrésszel, az, ki közületek átengedi szívét a haragnak, végül is nem az én utasításaim szerint jár el.” Tehát a kitartásom felkél és fáradhatatlanul fennáll, éberségem megalapozott és zavarmentes, testem nyugodt és izgalomtól mentes, tudatom összpontosított és egyesült lesz. És akkor hadd lépjen érintkezésbe ez a test az ököllel, a kővel, a bottal, és hadd lépjen érintkezésbe a késsel, mivel ez az, amit a Buddha tanácsolt nekünk.’

Azonban, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem szilárdult meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem szilárdult meg bennem.’ Épp úgy, ahogy egy meny tekint az apósára, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne, ugyanúgy, ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem szilárdult meg benne, aggodalmat fog érezni, ami a kétségbeesés érzését kelti fel benne: ’Ez a veszteség, nem nyereség számomra; káromra van, nem jólétet eredményez [számomra], ha úgy idézem fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség nem szilárdult meg bennem.’

De ha a szerzetes úgy idézi fel a Buddhát, a Dhammát és a Szanghát, hogy az erényeken nyugvó egykedvűség megalapozódott benne, elégedett lesz.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

Az űr-elem

(Az elemek száma hagyományosan négy, de néha hozzáveszik ötödiknek a (behatárolt) űr elemet, amely—mint itt—meditációs tárgyként szolgál pl. a testüregek figyelésével. Továbbá hatodikként a “tudat” is bekerülhet az elemek közé, pl. MN 140-ben.)

Barátaim! Ahogy a gerendák, vesszők, a fű és agyag körülhatárolja és magába foglalja a teret, és mi ezt “ház”-nak nevezzük, ugyanígy a csontok, inak, izmok és bőr által körülhatárolt és magába foglalt teret formának (testnek) nevezzük.

A függő keletkezés

Most, ha belsőleg a szem ép, de kívül a formák nem nyilvánulnak meg, és nincs meg [a szem és a formák] (megfelelő) kapcsolódása [látás], akkor nem jelentkezik az ennek megfelelő típusú tudatosság sem. Ha belsőleg a szem ép, és kívül a formák megnyilvánulnak, de nincs meg [a szem és a formák] megfelelő kapcsolódása, akkor nem jelentkezik az ennek megfelelő típusú tudatosság sem. De ha belsőleg a szem ép, és kívül a formák megnyilvánulnak, és [a szem és a formák] megfelelően kapcsolódnak is, akkor a nekik megfelelő típusú tudatosság is megjelenik.

A forma, ami így jött létre, a forma ragaszkodás-halmazához tartozik.
Az érzés, ami így jött létre, az érzés ragaszkodás-halmazához tartozik.
Az érzékelés, ami így jött létre, az érzékelés ragaszkodás-halmazához tartozik.
A késztetések, amik így jöttek létre, a késztetések ragaszkodás-halmazához tartoznak.
A tudatosság, ami így jött létre, a tudatosság ragaszkodás-halmazához tartozik.

Az ember felismeri: ’Úgy látszik, ez a módja annak, ahogy a ragaszkodás öt halmaza összeáll, találkozik és egyesül. Ahogy azt a Magasztos mondta: „Aki a Függő Keletkezést látja, a Dhammát látja; aki a Dhammát látja, a Függő Keletkezést látja.” És ezek a dolgok—a ragaszkodás öt halmaza—egymástól függve keletkeznek. Bármilyen sóvárgás, megragadás, ragaszkodás és az öt halmazon való csüngés a szenvedés eredete. A sóvárgás és vágyakozás bármilyen lecsendesítése, a ragaszkodás öt halmaza iránti sóvárgás és vágyakozás bármiféle elengedése a szenvedés megszűnése’.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

Most, ha belsőleg a fül ép, […]
Most, ha belsőleg az orr ép, […]
Most, ha belsőleg a nyelv ép, […]
Most, ha belsőleg a test ép, […]

Most, ha belsőleg az elme ép, de kívül gondolati tárgyak nem nyilvánulnak meg, és nincs meg [az elme és a gondolati tárgyak] megfelelő kapcsolódása sem [gondolkodás, emlékezés stb.], akkor nem jelentkezik az ennek megfelelő típusú tudatosság sem. Ha belsőleg az elme ép, és kívül a gondolati formák megnyilvánulnak, de nincs meg [az elme és a gondolati tárgyak] megfelelő kapcsolódása, akkor nem jelentkezik az ennek megfelelő típusú tudatosság sem. De ha belsőleg az elme ép, és kívül a gondolati formák megnyilvánulnak, és [az elme és a gondolati tárgyak] megfelelően kapcsolódnak is, akkor a nekik megfelelő típusú tudatosság is megjelenik.

A forma, ami így jött létre, a forma ragaszkodás-halmazához tartozik.
Az érzés, ami így jött létre, az érzés ragaszkodás-halmazához tartozik.
Az érzékelés, ami így jött létre, az érzékelés ragaszkodás-halmazához tartozik.
A késztetések, amik így jöttek létre, a késztetések ragaszkodás-halmazához tartoznak.
A tudatosság, ami így jött létre, a tudatosság ragaszkodás-halmazához tartozik.

Az ember felismeri: ’Úgy látszik, ez a módja annak, ahogy a ragaszkodás öt halmaza összeáll, találkozik és egyesül. Ahogy azt a Magasztos mondta: „Aki a Függő Keletkezést látja, a Dhammát látja; aki a Dhammát látja, a Függő Keletkezést látja.” És ezek a dolgok—a ragaszkodás öt halmaza—egymástól függve keletkeznek. Bármilyen sóvárgás, megragadás, ragaszkodás és az öt halmazon való csüngés a szenvedés eredete. A sóvárgás és vágyakozás bármilyen lecsendesítése, a ragaszkodás öt halmaza iránti sóvárgás és vágyakozás bármiféle elengedése a szenvedés megszűnése’.

És, barátaim, ha csak ennyit tesz is, a szerzetes már jócskán előrehalad.

Így szólt a tiszteletreméltó Száriputta. A szerzetesek elégedettek voltak, és örültek a tiszteletreméltó Száriputta szavainak.