Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagaha közelében, a Maddakuccshi szarvas-rezervátumban tartózkodott. Ekkor esett, hogy [a Magasztos] megvágta a lábát egy kőszilánkkal. Ugyan szenvedett a benne keletkező fájdalmas, heves, éles, pusztító, visszataszító, kellemetlen test–érzetektől, de éberen, figyelmesen és higgadtan tűrte őket. Miután négyrét hajtotta és leterítette a külső köntösét, ráfeküdt a jobb oldalával, oroszlán-testtartásban—az egyik lábát a másikra helyezve—éberen és figyelmesen.

Ekkor Mára odament a Magasztoshoz és versben így szólt hozzá:

Ájultan heversz itt,
Vagy csak a költemények részegítenek?
Vagy ily csekély a célod?
Teljes magányban ezen a helyen,
Ki is ez az álmodozó, álmatag arccal?

[A Buddha]:

Itt heverek, de nem vagyok ájult,
és a költemények sem részegítenek.
Célom elértem,
a bánat már nem érint.
Teljes magányban ezen a helyen—
itt fekszem minden lény iránt
együttérzést táplálva.

Még azoknak is,
akiknek mellkasát nyílvessző
ütötte át,
szívük gyorsan, gyorsan ver,
[mégis] el tudnak aludni.
Én miért ne tenném ezt,
ha a nyílvesszőt [már] eltávolítottam?

Nem gyötör az ébrenlét
és nem aggódom, mialatt alszom.
A nappal és az éjszaka
nem tart rabságban.
Nem fenyeget visszazuhanás
semmilyen világba immár.
Ezért alszom itt, minden lény iránt
együttérzést táplálva.

Ekkor Mára, a gonosz, csalódottan és felismerve, hogy a Magasztos rájött, ki is Ő, ezt mondta:

—A Magasztos ismer engem, a Jól Távozott ismer engem—és azon nyomban el is tűnt.