Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Szávatthiban, a Dzséta Ligetben, Anáthapindika Parkjában lakott. Reggel Álaviká, a bhikkhuni felöltözött, fogta csészéjét és köntösét, majd elment Szávatthiba alamizsnáért. Mikor körbejárt Szávatthiban alamizsnáért, visszatért, evés után a Vak Ember Ligetébe ment, magányt keresve.

Ekkor Mára, a Gonosz fel akarván ébreszteni benne a félelmet, zaklatottságot és rettegést, azt óhajtván, hogy eltávolodjék magányosságától, feltűnt előtte, és egy versben szólította meg őt:

„Nincs megszabadulás ebből a világból,
Így mit akarsz a magánnyal?
Élvezd az érzéki örömök gyönyörűségeit,
S ne legyen később bűntudatod!”

Ekkor ez jutott eszébe Álavikának, a bhikkhuninak: „Ki szavalta ezt a verset—emberi vagy nem emberi lény?” Azután ez jutott eszébe: „Ez Mára, a Gonosz, aki azért mondta ezt a verset, hogy felébressze bennem a félelmet, zaklatottságot és rettegést, hogy eltávolodjam a magányosságtól.”

Ekkor a bhikkhuni, megértvén, „Ez Mára, a Gonosz”, így válaszolt neki egy versben:

„Van megszabadulás ebből a világból,
Amit már közvetlenül megtapasztaltam a bölcsesség révén.
Ó, Gonosz, a hanyagnak rokona,
Azt az állapotot te nem ismered.

Az érzéki örömök olyanok, mint a hegyes karók,
Az összetevők pedig mint a tőke, melyen hasítják őket.

Amit te érzéki örömöknek nevezel,
Azok számomra már nem örömök.”

Ekkor Mára, a Gonosz rájött: „Álaviká, a bhikkhuni ismer engem”, így szomorúan és csalódottan rögvest eltűnt.